„Van kedved egy sétához?”
Fáradt tekintettel nézett rá a telefonjára. Ha olyan
egyszerű lenne…
„Most is lent vagyok az utcán, miért?”
„Tudod, egyszer egy rövid ideig laktunk Brooklynban.
Talán tizennégy éves lehettem, és anyával végigsétáltuk a várost. Megkértem,
hogy segítsen felidézni, merre mentünk… elsétálsz arra? Kíváncsi vagyok mennyit
változott.”
Jamie röviden elmosolyodott az üzenet láttán.
„Oké.”
Vissza egy cím jött, hogy akkor hívja fel, ha odaért arra
az utcasarokra.
- Mennyi ideje is vagyunk együtt?
Connor hangja könnyed volt, és akárhol is volt, nem
nagyon zavarta a telefonálást semmi. Aha, ezek szerint nem a Dublin-házban
volt.
- Két hónapja.
Két hónapnyi telefonálás, netes üzenetezgetés, webkamerás
beszélgetés (és egyéb).
És még nem látta úgy, hogy ne kamerán keresztül legyen,
nem hallotta anélkül, hogy telefon vagy hangszóró torzította volna az arcát.
Nem érinthette meg, nem futtathatta végig az ujjait a
haján, nem csókolhatta meg.
Kifújta a levegőt. Ez nehezebb volt, mint gondolta.
- Fordulj balra. Ha minden igaz, kell valahol ott lennie
egy gyalogos-átkelőnek.
- Igen. Pont piros a lámpa.
- Hát akkor még ne menj át rajta.
Nem tudta visszafojtani a mosolyát, és hallotta Connor
hangján, hogy ő is kuncog.
A hangjából már könnyedén le tudta szűrni, milyen
hangulatban van.
Connor meglepően könnyedén irányította a sétájukat végig
az utcán, egészen az East River partjáig, a Brooklyn-hídig.
- Van valami érdekes a folyón? Vagy valami?
- Vagy egy durva rózsaszín hajó, az számít?
Connor felkacagott, és Jamie ezen a ponton már nem bírta
abbahagyni a vigyorgást.
- Miközben sétálsz át a hídon, lesd már meg mi a neve. Ez
esküszöm érdekel.
- My Little Boatie. Már meg sem lepődök.
Bár a híd minden, csak rövid nem, nem bírták abbahagyni a
nevetést, miközben átsétáltak Manhattanbe.
Átsétált. Egyes szám.
Na ez elég volt, hogy Jamie arcáról lehervadjon a vigyor.
Még egy New Yorkon átívelő sétán se foghatja Connor
kezét, csak telefonon lógnak, két teljesen különböző földrészen, és…
- Az első utcasarkon fordulj jobbra.
- Connor?
- Hm?
- Hova vezetsz?
- Meglátod. Már mindjárt ott vagyunk.
Vagyunk.
Egészen a Central Parkig vezette, végig a füves
területek, és a sok-sok ember között. Bár már tavaszodott a naptár szerint
lassan, még mindig eléggé hideg volt.
- Állj meg.
Jamie megtorpant, mint aki falnak ütközött. Aminek
következtében egy nő bele is ütközött hátulról, mire kapott pár szitokszót, és
sűrű bocsánatkérés következett, ami alatt Connor türelmesen várt.
- Szééép, valld be, hogy itt is van szemed, és direkt
azért állítottál meg, hogy leégessem magam.
- Olyasmi.
- Mi?
- Állj fel, és fordulj meg.
Tényleg leguggolt a földre, segíteni felvenni a lány
táskáját, és most felegyenesedett, megfordult…
És a Central Park hídjának túloldalán ott állt Connor,
aki éppen lassan elemelte a fülétől a kagylót. Jamie még hallotta, hogy a vonal
megszakad, alighanem a másik fiú, kinyomta, de… már ő sem figyelt oda.
Az igazat megvallva abban a pillanatban a legkevésbé sem
érdekelte, mennyire nyálas, vagy sablonos az egész, rohanni kezdett Connor
felé, és amikor a híd közepén egymáshoz értek, a karjaiba zárta.
Eperillata volt, kicsit magasabb nála, de tényleg nem
sokkal, és úgy szorította, hogy alig kapott levegőt.
Aztán már azért kaptak mind a ketten nehezen levegőt,
mert Jamie rászorította az ajkait Connor szájára, és esze ágában sem volt egy
darabig abbahagyni.
Amikor kénytelenek voltak elhúzni a fejüket egymástól,
Jamie még akkor is szorította magához az egyik karjával, másik kezével pedig
végigsimított Connor arcán.
- Legalább már tudom, hogy nem photoshopolod az arcodat a
neten.
Connor felnevetett, és a hangja annyira hasonló, de mégis
annyira tisztább volt élőben…
Jamie ekkor lett teljesen biztos abban, hogy nem akarja
elengedni ezt a fiút soha.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése