The Newcomer

Párosítás: nincs

Bethany tökéletesen átlagos családnak gondolta magukat.

Volt egy anyja meg egy apja, akik boldog házasságban éltek.

Volt egy bátyja, Ashton, aki bár halálra szívatta, mindig megvédte, ha valaki gonosz volt vele.

Volt egy ikeröccse, Carter, aki a világ legidegesítőbb kisöccse volt.

Voltak barátnői.

Voltak fiúk, akik tetszettek neki, akik miatt kicsípte magát reggelente, a fiúk élcelődéseit hallgatva.

Teljesen normális életük volt.

Aztán beállított a jövevény.

Az ikrek egyszerre értek haza, mint általában mindig, a szüleik nem szerették, ha nem így történt, így általában azt a taktikát alkalmazták, hogy egy pontig külön mentek a saját barátaikkal, és onnan együtt sétáltak haza. Belépve az ajtón nem a szokásos látvány fogadta őket.

A nappaliban Ashton idegesen járkált fel és alá, az egyik fotelben pedig… ott ült a jövevény.

Bethany ritkán látta a bátyját ingerültnek, és olyankor sose mert volna kekeckedni vele igazából… és erre itt volt ez a valaki, aki szemrebbenés nélkül állta a tekintetét. Rövidre nyírt haja volt, barna szemei, és… teljességgel behatározhatatlan nemű.

- Ash…?

A bátyja tekintete felé villant, majd nagy lendülettel a jövevényre mutatott.

- Velünk fog élni. Nem tudom ki ez, nem hajlandó semmit se mondani, de velünk. Fog. Élni.

- „Ez” itt ül, köszöni szépen.

Lágy, nőies hangon szólalt meg, és hátradőlt, összefonva a mellkasa előtt a karjait, Ashton pedig egyből lecsapott rá.

- És te ki is vagy?

Összeszorította a jövevény a száját, majd hátradőlt, és makacsul a plafonra nézett. Carteren volt a megszólalás sora.

- Anya és apa?

- Most beszélnek. Azt mondták nem mehetek be. De anya hozta haza eleve!

- Kóbor macska sem vagyok, köszönöm szépen.

Bethany pár pillanatig komolyan azt hitte, a bátyja megüti a jövevényt.

Hamarosan ki is derült, hogy a jövevénynek neve is van: Damian.

Az anyjuk a padlásszobába segített felvinni a holmiját, hogy átmenetileg ott lakhasson.

- És mi az igazi neved?

- Damian.

- Amit a születésedkor kaptál.

Az újdonsült lakó szemei rávillantak Carterre, mire a fiú ösztönösen hátrált egy lépést, Bethanyból meg előtört a nagytestvér-ösztön, hiába volt köztük alig pár óra különbség.

- Hé, az öcsémre csak én nézhetek így.

Damian felhorkantott, és letette az éppen elmosogatott tányért.

- Akkor mondd meg neki, hogy ne kérdezzen ilyen kérdéseket.

Egy darabig nem tanult, bár nem lehetett sokkal idősebb náluk. Damian saját bevallása szerint végzett a gimiben, hát az apjuk adott neki munkát átmenetileg egy boltban. A hajt fodrász rendesen levágta, és egy csomag megérkezése után már a mellkasa se árulta el.

- Susanne!

- Bethany vagyok.

- Nem te! A jövevény.

A lány már erre felpillantott, és ránézett a kis kártyára, amit Carter lóbált – személyi igazolvány volt, rajta egyértelműen a Susanne Forbes név szerepelt, és az F betű volt bekarikázva rajta.

- Fantasztikus. És ki fog herélni, ha meglátja, hogy elvetted a személyijét.

- Tudooom, de kíváncsi volta…

Carter torkára ritkán forrott a szó, de most megtörtént, amikor megfordította a kártyát.

- Thany…

- Ne hívj így.

- De…

Végül csak rápillantott megint a kártyára, és egyből megértette mire utal.

- Véletlen. Nem lehet.

- Véletlenül ugyanaz az anyja neve, és véletlenül ugyanitt lakik, mert anya véletlenül befogadta? Most komolyan?

Bethany erre már nem tudott válaszolni.

Ashtonnak nem szóltak. Alapjáraton cérnából voltak az idegei, mióta Damian megjelent, hát csak ketten mentek az anyjukhoz.

Ő csak szótlanul forgatta a kezében hosszú percekig a kártyát.

- Mérges lesz rátok… nem akarta, hogy tudjátok a születési nevét.

- Ő lesz mérges ránk? Anya!

Bethany dühös kifakadására a nő felnézett, és elmosolyodott.

- Mindig is hirtelen haragú volt.

- Tehát igaz?

Rövid bólintás.

- Apa tudja?

Ismét bólintás.

- Neki elmondtam… tudta, hogy voltam már házas hamarabb. Tudta, hogy születtek gyerekeim korábban.

- Gyerekeid? Többes szám?

A nő bólintott, és lenézett megint a kártyára.

- Hárman voltak ők is. Ké… három fiú – javította ki magát. – Damiannek egy öccse és egy bátyja van.

- És ők is felbukkanhatnak? Bármikor beköltözhetnek mondjuk a pincébe?

Erre most fejrázás következett.

- Damian szerint nem. Dublinban élnek… nem valószínű, hogy ők elhagynák Európát.

Carter leült, konokul nézve anyjára.

- Mesélj róluk.

A nő arcán egy pillanatra fájdalom suhant át.

- Nem tudok… nem tudok igazán. Nem voltam olyan sokáig velük. Damian többet tudna mesélni.

A robbanás másnap következett be.

Ashton megragadta Damian grabancát, és erőből a falnak taszította, a fiú viszont állta tovább a tekintetét.

- Nem tudom ki vagy, nem tudom honnan jöttél, hogy sikerült elhitetned, hogy rokon vagy, de…

- Elhitetnem? Ó, igen. Minden álmom az volt, hogy az anyámnál csöveljek, aki lelépett, amikor mindösszesen kilenc éves voltam, és azóta egy hangot sem hallottam felőle.

- Hát látszik is, hogy nem volt gyerekszobád.

Damian felkacagott, mindkét kezével megszorítva Ashton csuklóit, és előrébb tolta a fejét, úgy sziszegve féltestvére arcába.

- Neked fogalmad sincs, hogy kellett felnőnöm. És amúgy is, volt saját szobám. És most eressz.

Mielőtt elment volna egyetemre, akkor ültették le mindhárman.

Addigra Damian már elkezdte a tesztoszteron-kezelését. A hangja mélyült, és már nem igazán nézték nőnek, valamint, persze a kártyáján is már a valódi neve szerepelt.

- Mi van az apáddal?

A fiú hátradőlt, az ingujjával játszva.

- Szanatóriumban. Vagy éppen otthon. De akkor is hamarosan visszakerül. Változó.

- Mióta?

- Mi ez, kihallgatás? Tizenöt éves koromban derült ki, hogy tökéletesen alkalmatlan három gyerek ellátására. Nem mintha azelőtt az lett volna. Szerencsénkre csak akkor derült ki, amikor Owen már nagykorú volt.

És jött a többi kérdés. Owen. Tyler.

- Miért jöttél el?

Damian csöndesen nézett maga elé.

- Owen… amikor már apa kezdett rosszul lenni Owen belépett egy bandába. Eleinte nagyon rossz volt, mert a vezető egy állat volt, aztán jött Ben, és… onnantól nem volt vészes. Persze, ha nem lettek volna ott Ben és Ellone kapcsolatai, alighanem a fél banda minimum így is fiatalkorúak börtönébe kerül, de… nem volt olyan vészes. Tylernek elmondtam, hogy eljövök, meg miért, de…

- Miért nem merted elmondani Owennek? Bántott valaha?

A fiú arca hirtelen sötétült el.

- Hát látszik, hogy soha a büdös életben nem találkoztatok Owennel, már bocsánat. Soha nem ütött volna meg minket. Letörte volna annak a kezét, aki megpróbál ártani nekünk. Ami azt illeti, volt, hogy meg is tette.

- Akkor miért?

Damian lehajtotta a fejét, a pólója alját gyűrögetve.

- Mert… mert akkor hazudnia kellett volna a barátainak, hogy hol vagyok. A legtöbbjük nem értette volna meg mi vagyok. Tyler… neki könnyebb volt, ő nem volt olyan közel hozzájuk. Bár… Ben, Sean és Ellone felfogták volna, és a többiek meg nem számítanak annyira…

Csönd. Majd Ashton felhorkantott.

- Ugye tudod, hogy össze-vissza beszélsz?

Damian dühösen lecsapott a fotel karfáira két kézzel.

- Mert nem bírtam elviselni, hogy tudja, hogy egy kibaszott torzszülött vagyok, azért.

Remegett, szemei furcsán csillogtak.

- Tyler… Tyler mindig felnézett rám, neki is elég nehéz volt leírnom, de Owen… neki én voltam a kis…húga. Hogy mondjam meg neki, hogy a kishúga, akit védett, akire vigyázott, nem létezett soha? Hogy akiért annyi mindent megtesz, nem olyan, mint minden más normális gyerek?

Nem tudtak válaszolni.

Amikor nem sokkal később kiköltözött Damian, nem tudták látják-e még valaha.

A kórházban látták csak, ismételten csak később. Azelőtt telefonhívások voltak, meg internet.

De utána sem költözött vissza hozzájuk.

Bethany normális életet élt.

Volt apja.

Volt anyja.

Volt egy bátyja, és egy öccse, akikkel együtt nőtt fel.

Volt egy bátyja, akit pár évig ismert.

Volt még kettő, akikkel soha nem találkozott.

Nem, Bethany családja cseppet sem volt normális.