Igazából Trish nem sokban hasonlított rá. Alacsonyabb,
látszatra törékenyebb termet volt, hosszú, szőke hajú.
Nem, Owen egyáltalán nem látott sok hasonlóságot
közöttük.
De amikor a lány elfelejtkezett magáról, túlzottan is
ismerős mozdulatokkal forgatta az ujjai között a dobverőket, és, ha a
hangszereknek nem is volt közelében, akkor is elgondolkozva dobolgatott.
Beth még annyira se. Nagy, ártatlan szemeivel mintha
mindenre rácsodálkozott volna.
De amikor még most is könyvvel az ölében szaladt a
nővéréhez, hogy együtt lapozgassák őket, az emlékei akaratlanul is visszavitték
sok-sok évvel korábbra, amikor legfiatalabb testvérének az anyjuk nem akart
olvasni, hát ő húzta az ölébe, és bár ő se nagyon tudott még, csak mondta, ami
a képek alapján az eszébe jutott.
Adam pedig túlzottan is, pedig külsőleg sem, kicsit sem,
de ugyanaz a riadt mozdulat, amikor hátraugrott a lángok elől, és Owen szinte
ösztönösen mozdult előre, kezét a vállára téve, mert fél a tűztől, meg kell
nyugtatni.
Austin külsőleg-belsőleg, mindenhogy. Túlzottan is
ismerősen villanó barna szempár, ugyanaz a hosszú levegővétel, ami után viszont
tudja, hogy ott nem jön robbanás, hiszen… korábban se jött, csak dühöst sarkon
fordulás, és Owen pislog párat, hogy biztos legyen, hogy nem lebben utána a
hosszú, barna haj, de mégis, ugyanazok a mozdulatok.
Jason se hasonlított igazán külsőleg. De a megszólalások,
az apró flörtölő megjegyzések, és a vigyora, amikor a célpontok nem adták
jelét, hogy bármit is értettek volna az egészből, túlzottan is ismerős volt
Bennek, pláne, amikor a fiú elkapta a tekintetét, és cinkosan rákacsintott,
hiszen tudta, hogy Ben értheti, mire megy ki a játék.
Brody kevésbé volt feltűnő. Sokkal inkább apró
mozdulatai, ahogy félrehajtotta a fejét, ahogy feltette a lábát az asztalra,
mellkasa előtt összefonta a karjait, ezek rakódtak szépen, lassan össze Ben
fejében. De azért a jelek határozottan ott voltak.
Alan le se tagadhatta volna, és Ellone nem volt vak, a
fenébe is, bár elzavarta a gondolatokat, hogy csak beleképzel dolgokat. De
amikor Owen mellett állt, kicsivel mögötte, és ugyanolyan mozdulattal fonta
össze mellkasa előtt a karjait, ugyanolyan mosoly jelent meg az arcán, amikor
bement egy szobába, és ugyanúgy zárta be a sarkával az ajtót, mint Ben, és
Ellone nem volt vak.
Igazából egyikük se volt vak. Talán picit néha lassú
felfogásúak, de nem vakok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése